Gogol: Az őrült naplója
Fordító: Makai Imre

Popriscsin………Tahi Tóth László

Közreműködik: Dobrádi Nikolett

Jelmez: Kutas Diána                        
Díszlet: Verebes  György
Dramaturg: Sediánszky Nóra          
Segédrendező: Kádár Krisztina
Zene:Verebes Ernő

Rendező: Kiss József

A Szigligeti Színháznak nem ez az első olyan bemutatója, mely a társadalmon kívüli, a többiek által bolondnak tartott embert járja körül, írja le, s készteti önvizsgálatra a nézőtéren ülőket: mely értékrend mentén élik vajon az életüket, képesek-e átlátni egy különleges, az övéktől elütő életet élő embertársuk sorsát? Vajon azt látják, amit a társadalom elvár tőlük, vagy képesek-e önálló vélemény megalkotására?
Ki a bolond? Hogyan válik egy kiszolgáltatott ember a társadalom martalékává? Mindezt a veszélyes kalandot egy olyan kaliberű színész vezetésével élhetik meg a nézők, mint Tahi Tóth László, aki a magyar színésztársadalom egyik meghatározó személyisége, nagy idők tanúja, igazi, nagy színész. Akit sorsa predesztinált erre a megmérettetésre, erre a találkozásra. Hiszen ez a darab túlontúl egyszerű. Egy, szinte mozdulatlan színpad, egyetlen színész, kevés akció. Mi tarthatja ébren a nézők érdeklődését? Egyetlen dolog. A színész kisugárzása, érzései szivárványának ezerféle árnyalata, személyiségének gazdagsága, egyéniségének formátuma. Ami lenyűgözi a közönséget. Amiért színházba jön, újra és újra. A színész. A beavató. A pap. A titkok ismerője. Aki megragadja, és magával rántja a nézőt olyan kalandokba, a képzelet, a sors oly bugyraiba, melyek egy átlagember számára örök homályban maradnának a nagy színésszel és a nagy íróval való találkozás nélkül. Minden gondolkozás megrázkódtatással kezdődik. Beavatás pedig nincs katarzis, megrendülés nélkül.

-----------------------------------------------

Embert nekem, embert akarok látni!
SZÍNHÁZ Az őrült naplója — színpadi változat Gogol elbeszéléséből a Szigligeti stúdiójában

A rendhagyó bemutató mindenkor jól illik, illeszkedik egy teátrum sokszínű repertoárjába, kelletik is azon nézőknek, akik főleg valami különleges színházi csemegére vágynak.

Valkó Mihály
A nagy orosz elbeszélésének színre alkalmazott változata igazi színpadi ritkaság, melynek egyébként hírnevét hajdan Darvas Iván alapozta meg a címszerepben nyújtott emlékezetes színészi játékával. Ezúttal vendégként Tahi Tóth László formálja meg a lelki megnyomorodását megélő Popriscsin alakját — sivár, szürke, kopár, kisszerűséget árasztó környezetben, díszletek között, melyet Verebes György tervezett. És Kiss József a rendező, aki a legapróbb részletekre is figyel, elemzően és újdonságokkal is szolgáló igyekezettel, erősen operálva látványos fogásokkal is, növelésére a nagyobb színpadiasságnak. (Az áttetsző fal mögött például megjelenik a vágyott, ámde elérhetetlen, kedves Sophie arca, az őrültek házában a falak egyszeriben tükrökké változnak, „rikító” jelmez a „spanyol királynak”.) És sok-sok apró ötlet, melyek egyrészt a játék groteszkségét erősítik, másrészt „könnyítenek” is az előadás esetleges súlyosságán, oldják kissé tragikus hangvételét. (Eredetien új, nyugtalanságot keltő, izgalmas zenét pedig Verebes Ernő írt hozzá.)
Egy kishivatalnok jelenik meg előttünk, miután elöljáróban bemutatták őt nekünk Gogol egy másik elbeszéléséből, A köpönyegből vett néhány mondattal. (Új elem a drámában.) Szemünk láttára néz szembe napról-napra önmagával, környező világának tükrében, s éli át egyre szorongatóbban jelentéktelenségének tudatát: hogy valójában egy senkinek tekintik csupán. Így jut el azután kétségbeesésének végső határáig, és kiáltja oda őrülten a világnak: el innen! El abból a világból, amelyben naponta alázza meg főnöke, s kell éreznie mérhetetlen kiszolgáltatottságát, és hogy csak egy tanácsos lehet, holott szeretne ő is alacsony sorából feljebb jutni, s amelyben előítéletek uralkodnak, rangbéli okokból a szerelem is kudarcra van ítélve... A társadalom őrültje ez a kisember, aki menekülésként spanyol királyt „hazudik, álmodik” magának, majd aztán az őrültek házában kikötve, már végső segítségért az anyjához fordul könyörögve, az mentse meg őt ebből a pokolból. S ez oly fájdalmasan szakad ki belőle — az őt megformáló színész a legnagyobb kétségbeesést hozván fel a lélek mélyéről, az előadás legmegrázóbb pillanata —, hogy belénk is hasít, átvillan agyunkon is, akár rólunk is szólhatna ennek a kisembernek a története. Hisz nem érezhetjük-e mi is olykor a hivatal packázásait, nem szenvedhetünk-e a létező előítéletektől, de az anyagi nyomorúságtól is, és nem érhet-e bennünket is rangbéli okokból szerelmi balsiker, ha nem is kerget mindez őrületbe, Popriscsin módjára. Tahi Tóth László nagy elevenséggel rajzolja elénk ennek az őrületbe menekülő kishivatalnoknak az alakját. Bizton, fölényesen bánik anyagával, szerepével, testét-lelkét odaadja neki. Váltakozó hangulatait szorosan állítja egymás mellé, és nagyszerűen egyensúlyoz az épelméjű és a bomlott agyú Popriscsin között, pontosan ábrázolván az őrülethez vezető út stációit. Csak az elismerés hangján szólhatunk róla, valóságos színészi bravúr, melyet mutat, és játéka ürmöt ád, keserű ürmöt, de ízeset. Tartalmát szavakkal talán nem is lehet elmondani, mert ezt bizony látni kell.
Látványossága, ötletessége, újdonsága, a remek színészi játék ellenére is sötét ez a világ, amellyel ezen az estén szembesülhetünk, s bevallom, kilépve a színházból, a szabadba érve, ahogy a tavaszi szellő meglegyintette az arcomat, jólesett arra is gondolnom, hogy létezik azért egy másik világ is, hál' Isten, mely sokkal derűsebb.
Új Néplap 2010. április 06.